Uránia csillagvizsgáló

A szabad szemmel is megfigyelhető üstökösök viszonylag ritka látványosságnak számítanak. Hazánkból utoljára 2007-ben figyelhettünk meg ilyent, igaz abban az évben mindjárt kettőt is: 2007 elején a C/2006 P1 (McNaught) üstököst, míg 2007 vége felé a váratlan kitörésen áteső 17P/Holmes üstököst. Ha szerencsénk lesz, akkor idén újra két üstökös lesz távcső nélkül is megfigyelhető: márciusban a C/2011 L4 (PanSTARRS), novembertől pedig a C/2012 S1 (ISON).

A PanSTARRS üstököst 2011. júniusában fedezték fel a Hawaii-szigeteken található Pan-STARRS (Panoramic Survey Telescope and Rapid Response System) távcsőrendszerrel. Valószínűleg ez az üstökös először érkezik a távoli Oort-felhőből Naprendszerünk belső térségeibe és úgy néz ki, keringési periódusa a napközelség után olyan 110 ezer év körül lesz, tehát egyhamar nem fog újra meglátogatni minket.

A PanSTARRS-üstökös jelenleg már látható szabad szemmel, de egyelőre helyzete miatt csak a déli féltekén élők számára. Hazánkból nagyjából március 10-től próbálkozhatunk észrevételével Sajnos helyzete nem lesz igazán kedvező, mert amíg viszonylag fényes lesz, addig közel fog járni a Naphoz, így csak az alkonyati, még világos égen, elég alacsonyan láthatjuk majd. Várható, hogy legfényesebb része, a magja szabad szemmel is látható lesz és talán csóvájának egy részét is megpillanthatjuk így, egy binokulár segítségével azonban biztosan még szebb látványban lesz részünk. Jelenleg fényessége +2,5 magnitúdó körül jár, ami nagyjából a Göncölszekér halványabb csillagaival vethető össze, de várhatóan a következő néhány napban még tovább fog fényesedni, hiszen csak március 10-én éri el pályájának napközelpontját, amikor a Merkúr pályáján is belül, kb. 45 millió kilométerre fog járni központi csillagunktól.

Március 10-én fél órával napnyugta után (18:15-kor) még nagyjából 4 fok magasan láthatjuk a horizont felett, a nyugati iránytól kissé délebbre. Várhatóan ekkor lesz a legfényesebb, legalábbis az előrejelzések alapján ezután már halványodni kezd. A következő napokban fokozatosan egyre magasabbra kerül, miközben lassan egyre északabbra mozdul a horizont felett. Március 15-én már egy órával napnyugta után (18:50-kor) is magasabban lesz (majdnem 6 fok magasan) mint 10-én fél órával napnyugta után. 20-án egy órával napnyugta után (19:00-kor) már a nyugati iránytól északabbra, kb. 9 fok magasan láthatjuk.

Március 13-án az égitest észrevételét megkönnyíti a Hold vékony sarlója, amelytől lefelé kell majd keresnünk az üstököst. A mellékelt kép a március 13-án 18:30-as helyzetet ábrázolja. Ekkor kb. 45 perccel leszünk napnyugta után.

Érdemes megpróbálkoznunk megörökítésével is. Ezt állványra helyezett fényképezőgéppel kísérelhetjük meg. Az objektív fókuszát végtelenre állítva, nagyobb érzékenység mellett néhány másodperces expozíciókkal érdemes kísérletezni. Minél hosszabb fókusztávolságú objektívet használunk, annál nagyobb lesz az üstökös képe, de annál hamarabb jelentkezik Földünk forgásának a hatása, ami miatt az égitestek (így az üstökös is) bemozdulnak a fényképen. A legjobb beállításokat nekünk kell kikísérletezni.

2003. február 1-én a Columbia űrrepülőgép a fedélzeten tartózkodó hét űrhajóssal megkezdte a visszatérést a Földre 16 napos űrbéli tartózkodást követően. Senki sem tudta ekkor még, de a jármű bal szárnyának belépőélén lyuk  tátongott, amelyet a felszállás közben nekicsapódott szigetelőhab darab ütött. Sohasem érték el a floridai Kennedy-űrközpont leszállópályáját...

A visszatérés kezdetben problémamentesnek tűnt. Az űrhajósok végrehajtották a fékező manővert, amelynek során az űrrepülőgép sebességét nagyjából 300 km/h-val csökkentették, ezzel az letért Föld körüli pályájáról és elindult a légkör felé. 120 km körüli magasságban elérték a felső légkört, innen már annak fékező hatása lassította tovább az űrjárművet. A Columbia az USA területét keresztezve haladt Florida felé, így sokan készítettek videofelvételeket a légkörben izzó meteorként száguldó járműről. Ezek az emberek vehették észre először, hogy valami nincs rendben, mert a Columbiáról időről-időre felvillanások kíséretében kisebb törmelékek szakadtak le. A megrongálódott szárny belsejébe behatolt a légkörben hatalmas sebességgel haladó űrrepülőgép előtt összenyomódó és felhevülő levegő, amely fokozatosan egyre nagyobb károkat okozott a gépben. Az irányítóközpontban is észrevehették, hogy valami probléma van, mert a bal szárnyban lévő érzékelők egymás után mondták fel a szolgálatot.

Nagyjából 16 perccel a leszállás előtt, amikor a Columbia még mindig nagyjából 60 km magasságban és másodpercenként majdnem 6 km-t megtéve haladta, elveszett a kapcsolat az űrjárművel. A szárny rongálódása elért egy olyan szintet, amikor az űrrepülőgép már irányíthatatlanná vált. A jármű pörögni kezdett, majd a fellépő erők hatására darabokra szakadt. Sajnos a legénység mentésére ilyen extrém körülmények között esély sem volt.

Különös egybeesés, hogy ennek a balesetnek és a NASA két másik korábbi komoly szerencsétlenségének (Apollo tűzkatasztrófa 1967. január 27. és a Challenger tragédiája 1986. január 28.) dátumai lényegében egy héten belül vannak a naptárban.

Az elmúlt fél évszázad alatt számos űreszközt indítottunk Földünk bolygótestvéreihez, E felderítőmunka egyik legnagyobb jelentőségű eszköze volt a Voyager-2 űrszonda, amely 27 éve ezen a napon (1986. január 24-én) haladt el az Uránusz bolygó mellett.

Az Uránusz Naprendszerünk hetedik bolygója. Ez az égitest szabad szemmel már csak sötét és tiszta égen pillantható meg és akkor is csupán alig látható fénypontként, így nem csoda, hogy a távcső előtti korban ismeretlen maradt. 1781. március 13-án fedezte fel William Herschel német származású angol csillagász. Ez a bolygó már átlagosan 3 milliárd kilométerre jár a Naptól és 84 év alatt kerüli azt meg. Különlegessége, hogy tengelyferdesége 98 fok, azaz forgástengelye majdnem benne van a keringési síkjában. 

A Voyager-2 űrszonda 1977-ben indult nagy útjára. A cél az volt, hogy ezzel a szondával elrepülnek Naprendszerünk mind a négy óriásbolygója mellett, ennek során első ízben látogatva meg űrszondával az Uránuszt és a Neptunuszt. A Voyager-2 1979-ben repült el a Jupiter és 1981-ben a Szaturnusz mellett, ezután az Uránusz felé véve az irányt. 1986. január 24-én mintegy 81000 kilométerre haladt el a bolygó felhőzete felett. Az elrepülés során tanulmányozta a bolygót és holdrendszerét. A bolygó kékeszöld korongján kevés részlet látszott az űrszonda elrepülése idején.Az égitest jellegzetes színét egyébként a lékörében lévő metán adja, amely a beérkező napfény bizonyos részét elnyeli.

A már ismert 5 Uránusz-hold mellé 10 továbbit sikerült találni az űrszonda felvételein, bár ezek az új holdak elég aprók, a legnagyobb is csak 150 kilométer átmérőjű. Az Uránusz holdjairól a földi távcsöves felvételek nem sokat árultak el, így ezek felszíni alakzatairól csak a Voyager-2-től származnak információink. A Miranda nevű hold felszíne például megdöbbentően tagolt, az 500 kilométernél is kisebb égitesten méretéhez képest hatalmas szintkülönbségek találhatók.

Az űrszonda megvizsgálta az Uránusz gyűrűrendszerét is, amelyet egyébként még 1977-ben földi megfigyelésekkel fedeztek fel. 

Tíz évvel ezelőtt ezen a naponindult utolsó útjára a Columbia amerikai űrrepülőgép. Ez volt az amerikai űrrepülőgép-flotta első olyan példánya, amely már nem csak tesztelési célra készült, hanem valódi űrrepülésre. Első útjára (STS-1) 1981. április 12-én került sor, amikor John Young és Bob Crippen repült vele. Ezzel együtt 27 sikeres utat teljesített 2003 elejéig...

Az STS-107 egy tisztán tudományos kutatóút volt, melyre a Columbia fedélzetén 7 fős legénység indult útnak. Az indításra 2003. január 16-án került sor. A legénységből hárman (Rick Husband parancsnok, Kalpana Chawla és Michael Anderson) másodszor indultak a világűrbe, a másik négy űrhajós (William McCool pilóta, David Brown, Laurel Clark és Ilan Ramon) újonc volt.

Január már fekete hónapnak számított a NASA-nál. 1967. január 27-én egy földi teszt során kigyulladt az Apollo-1 űrkabinja és a bent lévő három űrhajós (Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee) füstmérgezésben életét vesztette. 1986. január 28-án 72 másodperccel indítás után a Challenger űrrepülőgép robbant fel, a fedélzetén lévő hét űrhajóst nem lehetett megmenteni. Az STS-107 indítása azonban elsőre sikeresnek és eseménytelennek tetszett, az űrhajó rendben pályára állt, a legénység nekilátott feladatai elvégzésének.

Az, hogy esetleg baj történhetett, csak másnap merült fel, amikor a felszállást rögzítő kamerák által készített filmfelvételeket kielemezték. Ekkor derült ki, hogy nagyjából 82 másodperccel az indítás után a külső üzemanyagtartályt burkoló szigetelőhabból egy nagyobb darab leszakadt és nekiütközött az űrrepülőgép alsó részének.

Korábbi repülések során hasonló események már történtek, de azok nem vezettek katasztrófához, így a repülésirányítás úgy vélte, nem kell nagyobb bajtól tartani...

Ezen a blogon elsősorban aktuális csillagászati, űrkutatási hírekről, eseményekről fogok többé-kevésbé rendszeresen beszámolni. Én magam csillagászati ismeretterjesztéssel foglalkozom, mint a budapesti Planetáriumnak és az Uránia Csillagvizsgálónak a munkatársa.